A teaszedő asszony lánya

Réges régen, amikor a japán hegyek lábainál a zöld teát még igazi csodának tartották, élt egy bölcs teaszedő asszony, Akiko, az Uji tartományban. Haját erős kontyba kötötte minden reggel, és hajladozó fák között indult a hajnal első sugaraival a teakertekbe, hogy begyűjtse a cserjék legszebb leveleit. Mindenki ismerte a környéken, hiszen a legjobb zöld teát messze földön ő készítette. Akikonak volt egy gyönyörű lánya, Sakura, akinek a szépsége olyan volt, mint a cseresznyefák virágzása: légies, puha, illatos, és lélegzetelállító.

 

Sakura és Akiko együtt élték mindennapjaikat a hegyekben, ahol a zöld tea leveleit gyűjtötték és gondosan készítették el. Akiko mindent megtanított lányának a teacserjék gondozásáról, a levelek begyűjtéséről, a tea művészetéről és a teaszertartás hagyományairól. Szívüket és lelküket öntötték a teájukba, és ez a tea sokak számára gyógyír volt. Akadt, akinek a testét, másoknak a lelkét, és megint másoknak a szellemét gyógyította meg.

Egy napon, amikor Sakura éppen a forró teavízzel töltötte meg a teáskannát, egy idegen férfi lépett be a teakertbe. Magas volt, és szemei úgy csillogtak, ahogy Sakurára nézett, mintha smaragdból lennének. A lány megbabonázva állt, soha nem látott ilyen szemű idegent. Zakatolt a szíve, és az ereiben vadul száguldott a vére. Lassan az arca elé emelte a kezében lévő tealeveleket, azt remélve, hogy azok szelíd hűs érintése lecsendesíti az érzelmeit.

A férfi neve Nobuhiro volt. Ő is jártas volt a teák világában, sőt egy egész ültetvénye volt, ahol keményen dolgozott. Azért érkezett Akikohoz, mert a cserjéit egy alattomos kártevő támadta meg, és Akikotól remélt segítséget. Sakura miután megtudta a fiatalember szándékát, a teakunyhóba invitálta Nobuhirot, mely a kert hátsó részében állt. Akiko porcelán edényben szolgálta fel a teát a legnagyobb hozzáértéssel, amit Nobuhiro el is fogyasztott. A következő napokban Akiko egy főzetet készített a férfinek, mely képes elűzni a cserjéket megtámadó kártevőket. Ám Nobuhiro a szívében ébredő lángnak engedelmeskedve minden nap ellátogatott hozzájuk azután is, hogy az összes teacserje meggyógyult Akiko főzetétől. A két fiatal szívében a szerelem magasra lobbanó lángokban gyúlt egyre feljebb. Sakura és Nobuhiro sok időt töltöttek együtt, a hegyekben sétáltak, rengeteget beszélgettek a tea művészetéről és a japán kultúráról. Azt tervezték, hogy új cserjéket ültetnek, mely erősebb és szebb színű teát ad majd. Minden szabadidejüket együtt töltötték és Akiko csillogó szemmel nézte lánya boldogságát. Azt is észrevette, hogy a teájuk még ízletesebbé vált, ahogy a lány a szerelmét is a teába „öntötte”.

Azonban nem mindenki örvendezett a fiatalok boldogságát látva. Egy hízelgő, helyi ifjú, Hiroshi, aki régóta udvarolt Sakurának, irigykedve látta, hogy a lány szívét Nobuhiro, az idegen smaragdszemű nyerte el. Hiroshi elkeseredett, és egy csavaros tervet eszelt ki, hogy elszakítsa a szerelmeseket. Teaszertartásra hívta őket és Akikot is, hogy megmutassa nekik a legutolsó szürete eredményét. Ám a porcelán edényben, amit Nobuhironak szánt, mérgezett tealevelekből készített italt. Akiko bölcs asszony volt, és ismerte a Hiroshihoz hasonlókat. Már azelőtt tudott az ármánykodásáról, hogy elindultak volna a teaszertartásra, hiszen belelátott Hiroshi féltékeny szívébe. A teát visszautasítani azonban a legnagyobb bűnök közé tartozott akkoriban. Akiko addig fordult, addig forgott, míg a szertartásban Hiroshinak segédkező testvére végül az ő kezébe adta a mérgezett teát tartalmazó edényt. Amikor Akiko belekortyolt a teába, tudta, öreg teste nem bírja majd sokáig a mérget. Sakurára és a Nobuhirora nézett, némán üzent nekik a szemével. Hiroshi is tudta, baj történt, és a terve másképp sült el. Soha nem akarta a bölcs asszonyt bántani.

Sakura érezte, hogy valami nincs jól, könnyei patakokként csorogta le az arcán, ahogy kitámogatták Akikot a kunyhóból. A haza úton már ketten vitték Akiko törékeny apró testét, aki már nem beszélt. Tudata egy másik világba révedt. Hazaérve Nobuhiro segített a tatamira fektetni Akikot. Sakura egy dalt kezdett el énekelni, füstölőt gyújtott, és fohászkodott az összes Kamihoz. Aztán teát főzött a legerősebb gyógynövényekből, amiket csak ismert. Minden tudását abba az egy csésze teába sűrítette. A könnyeit letörölte, és a legnagyobb békével végül útjára engedte édesanyját. Tudta nem segíthet rajta, még ha minden követ megmozgat, ha a folyókat is rábírja hogy visszafelé follyanak akkor sem. A dolgok elrendeltettek. Sakurának az élet Nobuhiroval, Hiroshinak a haláláig önként vállalt zarándoklat, Nobuhironak pedig az, hogy felvirágoztassa a tea útját.

Így történt, hogy azóta is csodálatos a cseresznyefák virágzása minden tavasszal Uji tartományában, ahol a teacserjék olyan zöldek, mint a gazdájuk szemei. Gazdag a termés minden évben, hiszen a fiatalok szívük-lelkük, szerelmük minden szépségét a teanövényeknek adták.

Nobuhiro és Sakura végül boldogan éltek, keményen dolgoztak és mindenük volt a tea. Életüket pedig úgy élték le, ahogy Akiko tanította nekik, az egyik közös séta alkalmával:

„A bölcs ember nem téved el, a bátor nem fordul vissza.”(japán közmondás)