Főnix

Állok a sziklameredély szélén. Az óceán sötétkék, hűvös hullámainak illata elér hozzám. Ahogy lefelé nézek örvénnyé alakul. Tudod, van amikor nincs mit veszítened. Egyszerűen csak azt érzed szembe kell nézned vele. Midnenkinek más: be kell zárni, vagy éppen ki kell nyitni. De egy biztos újra látni kell. Szóval ugrok.

 

Azonnal elnyel az örvény, és én nem tiltakozom. A merülés gyors, és fájdalmatlan. Szinte nem is fojtogat, ahogy hittem. Leérek a tengerfenék aljára. Homokos, mint mindig. Várok egy kicsit, hogy tompuljon a szívem kalapálása, amíg már nem hallom dobolását a fülemben. Addigra elülnek a felkavart szemcsék is körülöttem és látok. Már régen jártam itt utoljára. Túl régen. A vastag láncokat benőtték a korallok, és mindenféle tengeri moszatok. Hatalmas barrakuda raj figyeli minden mozdulatom, oldalról látom őket a szemem sarkából. Elég nagyok, és erősek a láncok. Nem is emlékeztem már rájuk. Megrángatom az egyiket. Ha a felszínen lennék, hallanám a csörgését. Ahogy húzom, előkerülnek a homokból, lerepül az egyikről pár nagyobb öklömnyi szikla. Összesen öt lánc. A csillag öt irányába kifeszítve és középen a láda. Teljesen át vannak tekerve rajta a szoros láncok. Ki csinálna ilyet, és mit őriz a láda? Hogy én zártam be? Én betonoztam a tenger aljára az öt láncot? A hang mellőlem jött, nyugodt volt, és kimért: Igen, az a Te műved. – közölte. Látta rajtam a döbbenetet, de tudta várnia kell. Aztán a kezembe adta a kulcsot. Szép darab, cizellát. Mi van a ládában? – kérdezem csillogó szemekkel. Valószínű a kincseim. Milyen drágaköveket rejthettem bele. Aztán szomorú leszek. mi van ha valami szörny van benne, amit bezártam. Vagy valami egészen kicsi lény, aminek nincs helye ezen a fura világon. Le kell ülnöm kicsit. Szóval odakuporodok a láda mellé. Félni kezdek, de hamar elmúlik az érzés. Egyszerűen nem emlékszem. Nincsenek róla képeim mit mikor és miért zártam ide. Látom és érzem a tenyerembe simuló kulcsot. De hírtelen arra gondolok csak fel kellene ébrednem, és el kell innen tűnnöm mielőbb. A hang gazdája óvatosan megérinti a vállam, nehogy elijesszen. Csak annyit mond, nem menekülhetsz örökké. Mikor csinálod azt végre amit te akarsz? Tépelődöm. Fogalmam sincs, mit akarok. Félek a szörnytől, remélem a drágaköveket, és tudom valami olyan lesz a ládában, amire egyáltalán nem számítottam. Nem gondolkodom tovább. Elkezdem leszedni a láncokat a ládáról. az egyiket sikerül elszakítanom. várnom kell, mert felsebezte a másik az ujjam, és dől belőle a vér. Kis idő múlva sikerül leszednem a harmadikat is. A harmadik hurok lefejtése közben beszakadnak a körmeim. Persze hogy fáj. Ott a láda lánctalanul előttem. A nyugodthangú halkan szurkol. A barrakudák lassan legyeznek oldalúszóikkal, és a közelben lakó polip inkább visszahúzódik a sziklabarlangjába. Fogom a kulcsom, a zárba illesztem, és kinyitom a láda tetejét. És akkor kiemelkedik belőle.

 

Méltóságteljesen lép ki belőle és rám emeli szürreálisan hosszú szempilláit, azúrkék színben játszó szemei söprűiként. Téged zártalak ide be? Ezt én tettem? Én zártalak be Téged? – kérdezem döbbent csendben. A madárlény, mert hogy az volt valahogy, nem válaszol. Kilép, kinyújtóztatja hat lábát, és négy szárnyát. Tűzvörös, narancspiros tökéletes tollai nem árulkodnak dulakodásról. Egyedül a bal szárnya véres, és a csőre sebes. Lerogyok a nyitott láda mellé. Poyognak a könnyeim. Hangtalanul sírok, amikor megértem. Nézem a láda alját, pár narancsba játszó tollpihén kívül nincs más benne. Sem gyémántok, sem gyöngyök. Hogyan zárhattalak be Téged ide, te gyönyörű, szabad, vad és veszélyes, Te, aki valahogy én vagyok. A nyugodthangú mosolyog, de nem zavarja meg a pillanatot. Odalépek a madárlényhez, és a szemébe nézek: azt mondom szavak nélkül, amit érzek: Soha többet nem zárlak be sehová. Együtt fogunk szárnyalni, akkor is, ha ez másoknak nem tetszik, akkor is, ha ez őríjtő, ha ez veszélyes, ha ez gyors, és akkor is ha ennek semmi értelme mások szerint. Közel megyek hozzá. Kinyújtom a véres ujjaim felé, és óvatosan simítom sebes csőrét. Aztán a tollait. Becsukja szemét, és átadja amgát nekem teljesen. Odaajándékozza magát nekem, ami többet jelent mit amit szavakkal el tudok mondani. Várj, megvan. Tudod milyen érzés? Mint a tánc. Vagy mint a bőrödön érzett lélek, amikor találkozik a másik lélekkel a fizikai érintésben. Nem szexuális, nem buja, és nem baráti. Vágtató érzés az ereidben, pulzáló ritmus a szemeid mögötti gödörben, doboló hang a mellkasodban. Ez annál jóval több. Csak akkor érted, ha volt ilyen tapasztalásod. Extázis. Odabújok mellé, belefúrom az arcom a tollai közé, majd a hátára ülök, és repülünk. Át az örvényen, át az óceán hullámain. Egészen a csillámló égig… Főnix. Soha többet nem zárlak be.