A harcos

A Pomanders karkötők nem csupán egyszerű karékek. Születnek olyanok, melyeknek történetük van. A Harcos ilyen.

Az asszonya aznap este nem beszélt hozzá. Volt, hogy veszekedett, volt hogy halkan kért. Aznap azonban valahogy más volt. A tűz mellett ült csendben mosolyogva, szépséges szemeit a harcosra emelte. Ahogy a férfi leült mellé, az asszony kezei izmos mellkasára vándoroltak. Szerette érezni az erőt, a biztonságot a halkan lüktető vért az erekben. A szelíd, hideg tüzet, ami élete férfijének szívében lakott. Ez jelentette számára a világot. A harcos sem szólt. Tudta nincsenek szavak rá. Lehet, hogy nem tér vissza. Mégis mennie kell. Meg kell védenie az övéit. Talán van még remény, talán van még esély. Lassan szeretkeztek aznap éjjel, valahogy úgy, mint szerelmük hajnalán. A harcos nem sietett, kiélvezte a gyönyör minden pillanatát. Asszonya érezte szerelmét, érezte türelmét, hagyta hogy belelásson a lelke legmélyére. Ez volt az ő ajándéka.

Az asszony pedig boldog volt, mert tudta, ő a harcos királynője, akiért ölni is kész. Ő is szeretett volna ajándékot adni neki. Amit magával vihet, ami rá emlékezteti és arra, bármi is történjen, ő várni fog rá. Már régóta tudta, készült erre a fura búcsú ízű legszebb találkozásukra. Az álmai már évekkel ezelőtt megüzenték neki. Egy karéket készített neki. Barna, meleg színű ásványból fűzte, ami olyan, mint az oroszlán bundája.

Ez az erőt és a védelmet képviselte. A másik egy különlegesség volt, a népe nem ismerte, messzi földről érkezett, a vajákos mutatta neki. Ő meg elcserélte a különös fa gyöngyöket, és a vajákosnak adta a drága sálait értük. A fagyöngyök illatosak voltak, balzsmosak, édesek, mint a szerelmük. Az övéi úgy hitték, az illat, mint egy pajzs megvéd a gonosztól. Persze, hogy alkalmazta az ősi tudást, népének szent írásaiból tanultakat. Azon az estén a kezébe adta a harcosnak. Lesütött szemmel, mégis büszkén. Közben láthatatlan szavakkal áldotta, és hangtalanul imádkozott isteneihez, hogy vigyázzák kedvese lépteit, óvják őt, karját acélozzák, vezessék vissza az ő harcosát hozzá. Amint átadta a karéket a harcos némán üzent a szemével. Csuklójára igazította. Bárhogy is lesz, a végső harcban kíséri, védelmezi őt. Ez erőt adott neki. Mert a legbátrabb harcosok is félnek, aki nem fél, az ostoba, és öntelt. Ő népének legnagyobb harcosa azonban mindig is tudta, hogy az nyer igazán, aki önmagát is le tudja győzni, és ha a szívében békesség van, akkor bármilyen csatát megnyerhet. Aznap este pedig azt érezte, akár az egész világot képes legyőzni.

A Harcos karkötőjét itt találod