A kalandor

A Pomanders karkötők nem csupán egyszerű karékek. Születnek olyanok, melyeknek történetük van. A Kalandor ilyen.

Régóta úton volt. A kulacsából már elfogyott a víz is. Volt már ilyen, amikor a tengereket járta. Az ismerősebb, szívének kedvesebb terep volt. A hegyvidék az utolsó, amit meg kellett ismernie. Talán az utolsó útja.

Tudta, át kell mennie a hegyen. Ott az ormok mögött talán végre otthonára lel. De ezt a hegyet még le kell győznie. Illetve nem is legyőzni! - emlékeztette magát. Az igazi kalandorok, - márpedig ő az volt -, soha nem harcol. A vére viszi tovább. Lüktető életenergiája, a tűz, ami a szívében ég. A hegy lábához érve, halkan elmormolt egy imát. Üdvözölte a hideg, kemény sziklákat, áldást kért rájuk, majd a hegy szellemét kérte, legyen hozzá kegyes, és engedje útjára. Csak ezután kezdett el mászni. Még az anyja tanította ilyesmikre: mielőtt az erdőbe lépsz, csendesedj el, és kérj engedélyt. A fák a barátaink. Soha nem is bántotta őket. A többi fiú mind rúgta, néha az ágakat törték cibálták. Persze ő is faragott magának dárdát, meg íjat, amihez a mogyoróbokor feszes vesszői kellettek. De ő előtte mindig kért. Simította az ágat és engedélyt kért. Ha nem kapott, nem vágta le a gallyat. Volt, hogy csúfolták a többiek ezekért a fura dolgaiért. Nem igazán érdekelte. Tudta, különb, náluk. Nem, nem volt beképzelt, sem nagyképű. Szívében bátor láng lobogott. Egyszerűen csak tudta, hogy értékes. A sziklákon tűzött a nap, és ő egyre lassabban haladt felfelé.

Szerette nézni mászás közben az apró dolgokat, a mohák zöldjét, a menetelő hangyákat. Lecsendesítette az elméjét, nem figyelt a szomjúságra. Módszeresen haladt felfelé, megtervezett minden lépést. Mindig volt terve mindenre, sőt nem is egy. A felfedezés volt az élete. Mindig meglátta a legkisebb dolgokban is a csodát, a járatlan úton az ösvényt, amin tovább haladhat, ott is ahol a többiek megtorpantak. Ez vitte előre, ettől érezte magát boldognak. A nap már lemenőben volt. A meredély szédítő volt a lábai alatt, de ő csak mászott tovább. Az egyik párkányon megcsúszott a lába. Ujjai begyéből előserkent a vér, ahogy megtartotta izmos testét. Amint visszanyerte egyensúlyát új fogást talált, és felküzdötte magát a párkányra. Csodás volt a kilátás.

Ahogy körbenézett mögötte egy kisebb barlang bejárata ásított. Amint kifújta magát, benézett a sötét lyukba. Forrás fakadt a sziklák között, ahol csillapította szomját. Amint lehajolt a hűs vízhez, egy fura csillogásra lett figyelmes. Olyan ragyogásra, ami nem illett oda. Lenyúlt a káprázatért. Egy karéket tapintottak sebes ujjai. Felpróbálta az ékszert, mely, pont illett a csuklójára. Kékeszöld ásványokból, és illatos fából készült gyöngyök alkották.

A tengert, a sziklákat, és az otthon melegségét juttatták eszébe. Tetszett neki. Egy ideig csak nézte, aztán nem merengett tovább az élet ajándékán. Haladt tovább az útján rendületlenül, a karkötő pedig hűséges társa lett. Ő volt a kalandor, a vándor, a világutazó…

A Kalandor karkötőt itt találod

még több quantum quattro karkötő