Az első Pomanders gyűrű
Sokáig ellenálltam. De meg akart születni. Nem volt választásom. Egyszerűen nem hagyott békén a gondolat. Ma pedig büszkén mutatom a Pomanders első gyűrűjét ezüstből, herkimeri gyémánttal. A történetet pedig lejebb olvashatod
Először két évvel ezelőtt merült fel egy kérdés formájában. Az egyik kedves vásárlóm kérdezte, hogy mikor lesz Pomanders gyűrű. A válaszom az volt, egyenlőre biztos hogy nem. Magamban viszont azt válaszoltam, hogy soha nem lesz Pomanders gyűrű. Csak a macera van vele. A karkötők esetében sem mindig egyszerű a méret meghatározása. Mi lenne egy gyűrűnél akkor?
Nem beszélve arról, hogy a gyűrű nem a Pomanders sajátja. Nem is tud illatos lenni... Egy kósza gondolat erejéig azért megforgattam magamban ezt a szösszenetnek sem nevezhető ideát, és rögvest el is döntöttem, hogy nem nem és nem, nem lesz gyűrű. Nem is volt ötletem, sőt képem, azaz elképzelésem sem, hogyan nézhetne ki egy gyűrű, ami elég királynős, könnyed, letisztult, szóval olyan Pomanders-es. Márpedig elképzelés, és pluszban inspiráció nélkül nem készítek nemhogy ékszert de tervet sem. (direkt írtam inspirációt és nem intuíciót. Azért mert az igazi alkotáshoz jó esetben egyik vagy másik szükséges. Az előbbi fentről születik, és sugallat néven ismerjük, az utóbbi a lélekből születik, és megérzésnek hívjuk)
Szóval eltelt még egy év, és valahogy egyre többet került elő a fejemben a gondolat. Vettem nyers ásványokat, melyek nem voltak átfúrva, egy smaragdot, egy imperial topázt. Itt vannak most is az asztalomon. Amikor pedig ide kerültek, arra gondoltam, milyen menőek lennének egy gyűrűben. Dehát megbeszéltem magammal ugye...
Amúgy imádom a gyűrűket, mindig többet hordok egyszerre, de már közel sem annyit mint régen. És én nagyon nagyon szerettem volna egy igazi gyémánt gyűrűt... ami ugye nincs nekem.
Amikor ezt kimondtam először magamban, olyan volt, mint egy rakéta, esélyem sem volt másra gondolni. Ismerem az érzést, ez van velem amikor írok, vagy amikor egy ékszer jönni akar, megjelenik a gondolat. Parancsra, akaratlagosan ez nem megy, nem működik. Egyébként most is ez az érzés dübörög bennem, ahogy ezeket a sorokat írom. Nem is gondolkodom, csak leírom egymás után a szavakat, ahogy a gyöngyöket fűzöm egymás után, és igen, ilyenkor mindig bomba, mindig robban, mindig káprázatos.
Szóval ott tartottam, hogy megjelent a gyűrű. Tudtam hogy milyet szeretnék, le is rajzoltam gyorsan. Kézzel fonott sínre egy egyszerű foglalt ami tartja a nyers drágakövet.
Egyszer réges régen volt egy kedvenc gyűrűm Franciaországból kaptam. Nagyon nagyon szerettem, de egy bűvárkodás alkalmával a hideg mély vízben lecsúszott az ujjamról. Azóta is szomorkodtam miatta, mert egyszerű szépsége mellett szép emlék volt attól akitől kaptam. Erre a gyűrűre emlékeztem amikor készültek a tervek.
Az első próbálkozások nem sikerültek. Nem az volt ami az én fejemben megjelent. Túl bunfordi volt a foglalat, túl nagyok voltak a kövek. Talán nem jól magyaráztam, nem tudtam jól elmondani miylet szeretnék.
De iszonyatosan mázlista vagyok, mert a világ legjobb ötvösével dolgozom együtt, aki soha nem adja fel, hála érte, hogy megtaláltam, egyszer talán majd ezt a történetet is megírom. Szóval amikor az izgalomtól nevetve nyújtotta felém csukott markában az ékszert, és éreztem hogy a tenyeremhez ér, még nem láttam, de tudtam. Sikerült. Szétnyitottam az ujjaim, és ott volt. Pont ahogy elképzeltem.
Légiesen könnyű, egészen egyszerű, mégis valahogy elképesztően lenyűgöző, és elegáns.
Fogadjátok szeretettel a Pomanders első gyűrűjét.
