Maa titka

Mindent eltervezett és azon az estén nem volt mellette senki. Mikor az utolsó testőr is elfoglalta a helyét a palota kapujában, halkan felsóhajtott: végre. A Hold éppen tele volt, a kert pedig üresen ásított. Illetve dehogyis volt üres. Hiszen a lótuszok ilyenkor tárták szét pompás, liláskék, és rózsaszín szirmaikat, és ontották magukból buja parfümjüket. A kert minden szegletében emlékek várakoztak, a kabócák zenéje pedig csak zsongott

 

Szerette az illatokat, és ahogy fájó térdekkel, bizonytalan léptekkel csoszogott ki a négyszögletes kis tóhoz, a papirusznád finoman simogatta, miközben elhaladt mellette. A puszpángok lágy fuvallattal üdvözölték, ismert minden növényt és virágot a kertben, hiszen a nagy részét ő ültette, vagy az ő kérésére telepítették. Lassan elhaladt a tó mellett, és azt kívánta, bárcsak mozogna annyira a dereka, hogy lehajolhasson a vízhez!

Majd legközelebb, nyugtázta kissé szomorkásan. Végre egyedül. Már régóta érezte, hogy eljött az idő, csak a megfelelő pillanatra várt. Az uralkodócsalád Memphiszben töltötte a nyári vakációját, csak ő, az öreg Maa maradt itt. Már nem tudott és nem is akart útra kelni. Számára már csak a végső utazás volt hátra, Ozírisz birodalmába. Megelégedett azzal, amit akkor látott, amikor behunyta a szemét. Hiszen akár három életre is elég bolondságot, utazást, beteljesített álmokat, titkokat, és fantasztikus kalandokat élt át. A kert leghátuljához hosszú volt az út, de nem panaszkodott. Lassan lépdelt, néha megállt és szuszogott, majd végre odaért. A régi szikomorfa már nagyra nőtt. Csak ő ismerte Maa titkát. Göcsörtös ágai ölelőn várták a régi, és örök fáraó legkedvesebb lányát, Maa-t. A fiatal, új ifjú, Egyiptom, ura igyekezett nagyapja nyomdokaiba lépni, de még sokszor kell a Nílusnak kiáradnia, hogy A Fáraó, a két föld örök urának emléke megfakuljon. Maa leült a fa mellé, és vaskos törzsének támasztotta öreg hátát. A keze remegett még, ahogy kivette a fa odvas üregéből a régi ládikót. Évtizedekkel ezelőtt rejtette el ide. Mielőtt elindul a nagy útra, Básztethez imádkozott, és látni kívánta utoljára a láda titkait. Tudta nem viheti magával őket, és a legjobb, ha nem kerülnek illetéktelen kezekbe. Maa számára különleges értékkel bírtak a ládába zárt kincsek. Halkan motozott a kopott láda zárjában az apró kulcs, de végül engedett, és kipattant. Maa óvatosan nyitotta ki a dísztelen fedelet.

 

Először a kiszárított kék lótuszt vette ki belőle, és hagyta, hogy elborítsák az emlékek. Tudta, hogy erősen kell tartania magát, mert olyan lesz, mint egy hurrikán. Tudta, hiszen az egész szerelem olyan volt. Hatalmas magasságokba ragadta, majd az alvilág legmélyebb zsákutcáiba taszította. A lótuszt azért eltette. Igen egykor ő tűzte a hajába, a füle mögé, amikor először megcsókolta. Még most sem mondja ki a nevét, csak suttogja maga elé, attól félve, hogy megelevenedik a régi történet. Aztán a nyakéket vette a kezébe, a titkos esküvőjükön viselte őket, csak úgy, mint a hozzá tartozó karéket, és bokaláncokat is. Milyen gyönyörű volt az a titkos nap! Nem fogja még a következő életében sem elfelejteni. Oh, a fülbevaló is ott volt a láda mélyén, ahogyan a többi ékszer is, amit mind tőle kapott. Egyenként készítette őket egy messzi földről érkezett idegen. Soha nem tudta a kristályok, és csillámló kövek neveit, de azt érezte minden porcikájával, hogy különlegesek. Szerelem keltette életre őket, és kizárólag neki készültek. Minden ékszert egyenként vette Maa a kezébe. Öreg ujjaival simogatta őket, hiszen a szemével már nemigazán látta a részletgazdag pompás kidolgozású remekműveket.

Aztán lassan reszkető ajkaihoz emelte őket, és libbenő csókot lehelt rájuk. Itt az idő – mondta magának.

Maa aznap éjszaka nem ment vissza a kertből a lakosztályába. Nem akart gondot senkinek. Így lesz a legjobb. Békében a szívében, és egy kék lótusszal a kezében indult a nagy útra, ami számára a Nílus partján kezdődött el, és nem nézett vissza. Már nem félt, soha többet nem fél már.